Második Advent. Halkan felkelek az ágyból, hogy ne zavarjam a többieket. Meggyújtom a gyertyát, megmosom az arcom, bekenem finom illóolajos aranyló olajjal és azt mondom magamnak: jó reggelt! Egy új nap, új örömmel. Visszamegyek a nappaliba és leülök a gyertya elé. Igazából minden reggel így indul, de mégis ez a mai nap egy kicsit más. Advent van. A várakozás ideje. Sötét van kint, még alszik a világ. Szeretem a létet ebben a csendben. Itt találkozhatok a bennem lévő titokzatos, mély és mindenben megnyugvó énemmel. Megállítom az időt, mert érezni akarom az Advent ízét, érintését.

Várakozás… Hány Advent, hány rosszul töltött várakozás és hány hiányérzettel átszőtt Karácsony... Aztán minden évben jött a nagy elhatározás, hogy idén másként várok, időt adok a várakozásnak. Igen... De mégsem sikerült.

Szeretem az éveimet, mert bölcsebbé tettek. Nem állíthatom, hogy bölccsé, de bölcsebbé mindenképpen. Évek óta az a gondolat van bennem, hogy nem kérek ajándékot Karácsonyra, csak együttlétet. Mosolyt, örömöt, de abból sokat. Együtt ülni az asztalnál örömben és békében. Nagy munka van mögötte. A legtöbb önmagunkon. Asszonyok és családok. Mekkora erő van bennünk, akik miközben megtanulunk várakozni, a lelkünkkel előrefelé nézni, imádkozni és megbocsátani, megsimogatni és ringatni, mesét olvasni és sütni, főzni és persze az ajándékokról is gondoskodni. Micsoda erő van bennünk.

A család még alszik és ásítós, éppen ébredő mocorgásukban megérkezünk megpakolt kosarakkal, hogy nekik jó legyen. Eláztunk, nem számít. Fáztunk? Nehéz volt a “cekker”?  Észre se vettük. Sosem könnyű, de ilyenkor Advent idején mintha egy kicsit még nehezebb lenne. Nem mintha nem viselnénk örömmel a terhet, de valahogy a mi lelkünk is elmerülni vágyik, rendezni, elengedni ebben a nagy sürgés-forgásban. Erre idő kell, és ezt csak mi adhatjuk magunknak. Hajnal vagy éjszaka, kinek a kedve szerint. Egymagunkban. Rendezni az Éggel, mi rendezendő, s rendezni a Földdel, mi elintézendő. Persze ez utóbbi inkább nappal történik. Aztán jön a Karácsony, s ha lelkünket sikerült a láthatatlan térbe bevinnünk, sikerült elengednünk, megbocsátanunk, aztán megfürödnünk, majd felöltenünk ünneplő ruhánkat, s mi több, lelkünket díszbe varázsolnunk, na akkor lesz karácsonya a családnak. De addig sok munka van előttünk.

Drága Asszonyok, s kedves Leányok - milyen jó, hogy így szólhatok-, olyan sok múlik rajtunk. Épp csak az Ünnep varázsa, melybe míg a szolgálat energiáját visszük, mégis mint Királynők jelenünk meg.

Legyünk gondosak magunkkal. Adjuk meg mindazt, ami jár nekünk. Az időt, a kényeztetést, a gondoskodást, a csendet és az elmélyülést. Pontosan azért, hogy aztán legyen miből tovább adnunk. Mert legyél bár egyedülálló, vagy családos anya, feleség, bármilyen minőség, sokan várják tőled a csodát. Zsonglőrök vagyunk, varázslók. Igen, vannak angyalok, akik minket vigyáznak, igen vannak manók, akik a kezünk alá dolgoznak. Nem mese ez, hanem felismerés, mert ki is hinné, hogy ez mind egyedül megy. Dehogy! Sokan segítenek, hogy mi itt a Földön felkészülhessünk legnagyobb ünnepünkre, a Fény születésére.

Addig pedig tanuljunk meg jól várakozni…