Az idei nyár igen színes volt. A gyerekeimmel együtt töltött pár nap csodálata mellett bőven mért rám nehézségeket is. Esszenciálisan a nyakamba kaptam mindazt, amivel tartozom magamnak. Ez pedig nem más, mint a határaim meghúzása.

Az izgalmas, de igencsak fárasztó év után úgy vártam a nyarat, mint az éhes kisveréb az anyját. Pihenni és kikapcsolódni. Ez volt minden vágyam. Ehelyett azonban pihenésként álcázott tükröt kaptam az élettől. Olyan kristálytiszta tükröt, hogy ha vak lennék is meglássam, hol tartok magammal. 

Milyen különös, mintha a sors súgott volna, kebelbelimtől kaptam egy könyvet e témában.

Eme könyvet olvasva, mely főként negatív érzéseink elengedésének fontosságáról szól és arról, hogyan tart tükröt elénk a külvilág, egyik nehéz szituáció a másikat követte. Igyekeztem hősiesen tűrni. Próbáltam fellelni a helyzetekben mindazt, amit nekem kéne okulnom.  Az eseményekből adódóan napi kérdés volt számomra: miben vagyok önző, szemtelen, arcátlan, önös, rosszindulatú, tapintatlan, fukar, kisstílű és még sorolhatnám. Mindezeket próbáltam fellelni magamban és - hogy az olvasót megnyugtassam - találtam is bőven. 

Elegem lett ugyanis a tétovaságból, az „úgy teszünk mintha” hozzáállásból. Változást akartam, így kutattam a múltban, néztem jobbra, néztem balra. Szóval mindenhova és igen erős önkritikával igyekeztem felgöngyölíteni minden hibám. Időm volt bőven, hiszen nyaralgattam, vagy valami ilyesmi. 

A kis életleckéimnek köszönhetően kissé összetörve, de tudatlanul érkeztem meg az augusztusba. Ahogy egy barátnőm mondja mindig, “tudod, én már semmit sem értek”. Na, én pont így éreztem. Nem értettem semmit és roskadásig meggyötörtnek éreztem magam. 

Nekem most azt kéne mondanom, hogy de jót nyaraltam, jöhet a szeptember. Jöhetnek a kihívások. Helyette azonban úgy éreztem magam, mint akit végighajtottak a világon. Mondtam is a barátnőmnek, dehogy megyek az El Caminora, mikor az helybe jön nekem.

Őszintén megvallom, kissé haragudtam magamra, és még szégyelltem is magam a fáradtságom miatt. Ismerőseim mindegyike kérdezte, “na, jót nyaraltál, biztos jól kipihented magad”.  Erre mit lehet mondani? Hogy fáradtabb vagyok, mint amikor elmentem? Inkább csak mosolyogtam, és azt válaszoltam, hogy igen, azt hiszem elég sokat pihentem. 

És akkor egyik éjjel nehéz álmomból kelve, csurom vizesen kiszálltam az ágyamból, kimásztam a fürdőszobáig, belenéztem a tükörbe és egy meggyötört arc nézett vissza. Most mi van? – kérdeztem magamtól. Erre egy csendes belső hang megszólalt:

“Tudod, mi van? Az van, hogy folyamatosan megcsalod magad. Nem húzod meg a határaidat.  Nem mások hibáznak, hanem te. Mert az élet teli van határsértőkkel, ezek tények. Olyanokkal, akik merő jó szándékból, kényelemből, vakságból, tudatlanságból vagy bármi más ok miatt folyamatosan mások térfelén táncolnak. Mások kalácsát eszik, mások pénztárcájából fizetnek. Te pedig arra számítva, hogy majd észreveszi, átérzi, nem szólsz, csak gyötrődsz. Bolond vagy? Tényleg ennyire bolond vagy? Ez rég nem jóság! Ez az áldozatszerepben való fürdőzés. Ami semmivel sem jobb, mint határsértőnek lenni. A viselkedéseddel pedig mások és a magad hibáit mélyíted.”

Ha valaki azt gondolná, hogy ez valami új keletű dolog számomra, akkor töredelmesen be kell valljam, hogy nem, ez már egy régi téma. Ez a sémáim egyike. Voltak már figyelmeztetések az életem során bőven, azonban ilyen élesnek még sohasem tűntek, most valahogy fájdalmasan élesen jöttek elém. Valószínűleg azért, mert már nagyon elég ebből a darabból. A szereplők változnak, de a téma mindig ugyanaz marad. Én meg megfelelésből, gyávaságból, ki tudja miért, tűrök, várakozom és közben iszonyúan rosszul érezem magam. 

Ezen a reggelen, a tükörbe nézve megfogalmazódott bennem, hogy most el kell mennem, magammal kell lennem. Azért, hogy megnézzem, meghalljam, mi van bennem. Ehhez azonban  magányra van szükségem. 

Fotó: A fotót Kőfaragó Zsuzsi készítette, a köveskáli Káli Art Inn-ben. 

(folyt.köv.)