A minap betértem az egyik kedvenc helyemre salátázni. Elég fáradt voltam és olyan magamnak való is egyben. Megkaptam a salátám és már indultam is a szokásos helyemre, a kerti részbe, hogy kényelembe helyezzem magam és elfogyasszam a vacsorámat.

Ahogy próbáltam kievickélni az ajtón egy fiatal hölgy jött oda és kinyitotta az ajtót, így könnyebben tudtam kijutni a kertbe. Először azt hittem azért jön, mert az ellenkező irányba igyekszik, de hamarosan tudatosult bennem, hogy nem, ő nekem jött oda segíteni. Halkan magamban mondtam, hogy köszönöm. Mondom, nem voltam túl kommunikatív ezen az estén. Nem azért, mert rossz kedvem lett volna, pusztán a fáradtság volt nagy erővel rajtam.

Amikor leültem az asztalhoz utánam szólt, hogy „szívesen”. Ekkor hangosabban megköszöntem a segítséget és konstatáltam, hogy nem hallhatta az előző köszönésemet. Persze, hogy nem hallhatta, igazából majdnem nem is mondtam ki. Inkább csak az orrom alatt dünnyögtem.

Elgondolkodtam. Most azt gondolja, hogy én meg sem köszöntem a kedvességét. Vajon hányszor gondoljuk ugyanezt másokról. Nem köszönte meg, nem örült neki, mi nem úgy csinálnánk ahogy ő... Van egy képünk arról, ahogyan a másik gondolkodik, cselekszik és gyorsan ítéletet mondunk. És most én voltam ebben a helyzetben. Úgy tűnt, hogy nem köszöntem meg. Az ítélkezés könnyen megszületik, sokszor bennem is. Befejezvén a vacsorámat, mentem kifelé és odafordultam hozzá.

„Szia!” – szólítottam meg. – Annyira sajnálom, hogy nem köszöntem meg érthetően a kedvességedet. El voltam merülve a gondolataimban és rád sem néztem. Úgyhogy, engedd meg kérlek, hogy elnézést kérjek és megköszönjem még egyszer. Kérlek, folytasd tovább, nehogy elmenjen a kedved a kedvességtől, a figyelmességtől. Akkor se, ha még lesznek mások is, akik nem köszönik meg. Helyettük is megköszönöm most neked.”

Sokszor másnak mutatkoznak a dolgok, mint amik. Akkor is érdemes figyelemmel lennünk másokra, ha úgy néz ki, mintha nem lenne éri meg. Ki tudja, talán éjszaka vagy a villamoson ülve vagy az autóval tovább gördülve, ráeszmél valaki, hogy az imént milyen kedvességgel találkozott és továbbadja másnak. És hinnünk kell abban, hogy egyszer ez a kedvesség körbeér.