„Honnan ez a ragyogás?” - kérdeztem tőle, akit soha ilyen szépnek még nem láttam. A mosolya elragadó és mindent betölt az erő, ami körbe öleli.

„Hol is kezdjem?” – mondta. – „Már régóta ismertük egymást, de csak barátok voltunk. Néha találkoztunk, de semmi több. Valamikor, úgy az egész folyamatban volt egy este, amikor elkaptam egy pillanatot és olyan arcát láttam meg, amit azelőtt azt hiszem soha.Megmozdult a szívem, de persze gyorsan tovább is mentem, mert mi csak barátok vagyunk, gondoltam. Aztán, egyszer együtt voltunk egy nagyobb társaságban, és azt mondta, fáj a háta. Felajánlottam, hogy megmasszírozom. Amikor befejeztem, azt mondta, „Ez jobb volt, mint gondoltam.” Azóta együtt vagyunk.” – mondta és huncut szemeivel ragyogva tekintett rám. – „Sosem voltam ilyen boldog.”

Az érintés szótlan nyelve, amivel világokat lehet összekötni, fájdalmakat feloldani, hidat építeni, haragot elengedni. Bekopog a lélek ajtaján, a szívbe vezető ajtón és megkérdi, hogy szabad-e bejönni. Szabad volt.

Így találkozott két ember, akik egyébként talán sosem találtak volna egymásra. :)

Azt hiszem tanítani kéne ezt minden lánynak és fiúnak. Hogy ne csak angolul, németül, franciául és spanyolul, de az érintés szótlan nyelvén is tudjanak beszélni.