Reggel van. Üldögélek az asztalnál és iszogatom a teámat. Kint csicseregnek a madarak. A kertben ott virít lila és fehér színben az orgona. Ilyenkor hajnalban sokkal intenzívebb az illata. Aztán ott a gyöngyvirág, meg a tulipán. Mintha a természet is tudná, hogy anyák napja van ma. 

Ahogy így visszaemlékszem, kislánykoromban már hetekkel a Nagy nap előtt készültem a lelkemben. A kis zsebpénzemet összegyűjtöttem, amiből ajándékot vehettem anyukámnak és aznap már hajnalban szedtem a virágot, amit aztán az ágyához vittem. És mindig főztem neki – hol finom, hol elmegy – kávét. Így ébresztettem.

Kislányként még könnyedén lépdeltem az anyák napja felé, de amikor nagyobbacska voltam és bőven benne a kamaszkorban – teli ellenállással, sokszor haraggal a szívemben –, el sem tudtam képzelni, hogyan fogok anyámnak virágot vinni, egyáltalán köszönteni. A Bűvös napon viszont, valahogy mindig megváltozott bennem minden. Erre már akkor is felfigyeltem. Hogyan lehet, hogy kihúzódik belőlem az összes ellenérzés és csak az ünnep marad? Igen, erre határozottan emlékszem: feloldódni anyám karjaiban és elfeledni minden háborút, ami akkor, ott, bennem, annyira jelen volt.

Így, most a századik évem derekától épp alig egy centire, megint megállítom az idő szekerét, mert ünnep van. Anya, ez itt a Te ünneped! Mennyi mindenen mentünk át mi ketten. Mennyi küzdelmen és mennyi szép napon. Annyiszor eszembe jut, hogy mikor még sehol sem láttak cseresznyét, az én fülemben már ott lógott a piros páros, mert te az első finom gyümölcsöt megvetted nekem. Emlékszem a gyönyörű fehér kis bundámra és a hozzávaló kis szőrme sapkámra. Négy éves lehettem, de már akkor pontosan tudtam, hogy abban csinos vagyok. Az utcában lakó szűcsmester készítette. Nem azért, mert annyira gazdagok lettünk volna, hanem mert ezt te így álmodtad meg, hogy neked és nekem egyforma kisbundánk legyen. És lett is. Szépnek éreztem magam benne és téged is szépnek láttalak, csodásnak. Aztán emlékszem, hogy amikor a tavasz az első sugarait az udvarunkra vetítette, mi már mezítláb sétálgattunk a kertben. Sosem mondtad, hogy vegyek cipőt, mert megfázom. Erősnek neveltél. Emlékszem, hogy a szomszédok alig várták, hogy hazaérkezz, és azonnal jöttek át, ki palacsintával, ki süteménnyel, ki pedig az ötleteivel. Nagy társasági életet éltünk a mi kis otthonunkban. Ahogy ezeket itt most leírom, olyan jó érzés önti el a szívemet.

Azóta már felneveltem a gyönyörű lányomat és nevelgetem, növelgetjük a fiunkat. Mennyi mindent átértékeltem én azóta! Már rám is haragudott a kamasz lányom és nekem is megmagyarázta az életet a fiam. Aggódtam már beteg ágy mellett és mentem beszélgetésre tanárhoz, és kérleltem, és magyaráztam... Sírtam már, mert fájt az élet a gyerekemnek és kértem bocsánatot tőle, amikor helytelenül viselkedtem.

Tudod Anya, most már talán én is értem! Ma már ki tudom mondani, hogy köszönöm.

Köszönöm, hogy nem roppanok össze a nehézségektől, mert erősnek és állhatatosnak neveltél!

Köszönöm, hogy láthattam a kitartásodat, mert ezt is eltanulhattam!

Köszönöm, hogy sosem rémültél meg holmi csip-csup ügyektől, hanem mindig a megoldásra törekedtél!

Köszönöm, hogy a szívembe lehelted a finom étel zamatát, és ezt magammal hozhattam! Köszönöm, hogy virágok között nőhettem fel, hogy a kertünk mindig roskadásig volt szebbnél szebb virágokkal, akkor még nem is tudtam, mi felé vezetsz engem ezáltal!

Köszönöm, hogy jó szívvel hívok bárkit az asztalomhoz, mert nálad is volt mindig egy üres hely annak, aki épp betért hozzánk!

És tudod még mit köszönök? Hogy amikor a fehér ingeket látom száradni a napsütésben, akkor is Te jutsz eszembe Anya! Mert már kicsi koromban mondtad, mesélted, magyaráztad, hogy a fehér ruhánál nincs szebb és erre majd mindig vigyázzak.

Isten éltessen Anya!