Ne rohanj! Állj meg egy pillanatra, gyere ülj ide mellém, állítsuk meg az időt...

Képzeld el, hogy ez az utolsó napod, hogy már nem távlatokban gondolkodsz, a mának élsz, mert már csak ez maradt. Mit tennél?

Hogyan néznél a világra, a fákra, a távolba. Mit látnál a párod arcán? Hogyan ülnél a gyerekeid, vagy az unokaöcséd mellé? Hogyan ölelnéd meg anyád? Kinek vennél ajándékot? Kivel tennél jót? Kit simogatnál meg? Kinek mondanád -  szeretlek? Kinek köszönnéd meg, hogy jó vele? Kinek adnál simogató szót? Kinek fognád meg az arcát és mondanád: bízz magadban, nincs mitől félned? Kinek mondanád,hogy bocsájts meg, sajnálom, tévedtem? Kivel nevetnél még egyet? Kinek súgnád a fülébe, sajnálom, hogy fáj, hogy segítsek? Kinek vinnél egy kosár ételt? Kinek adnál egy tál levest? Kivel innád meg az évek óta halogatott csésze teát?

Állj meg egy pillanatra, egy bögre tea idejére és nézz ki az ablakon.

Ahogy megállítod az időt, s a lélegzeteddel beszívod a jelen pillanatot, a válasz elér hozzád. A Karácsony igazi üzenete, mely szívtől szívig ér… mely meghallja a hívó szót, meglátja a kérőt és tisztán látja a mulasztást. Elmondani, megtenni, megsimogatni, enni adni, hellyel kínálni, magunkból, az időnkből adni, pillanatot, percet, órát, napot. Nem feltétlen távol tőlünk, lehet, hogy épp annak, aki mellettünk ül…

Ez a Karácsony üzenete. Nyitott szívvel, lélekkel meghallani, megérezni, majd megcselekedni akár magunkért, vagy a velünk élőkért, de lehet, hogy a szomszédért, vagy a parkban ülő, könnyeit már rég nem érző emberért.