A minap egy blogbejegyzésre akadtam, ahol elég éles bírálat tárgyát képezték a természetes kozmetikumok. A bejegyzés bizonyos részével talán egyet is értettem, néhány részével azonban nem tudtam azonosulni. Mindenesetre inspirált arra, hogy néhány, a témával kapcsolatos gondolatot megosszak.

Mint natúr- és bio kozmetikumokat gyártó cég tulajdonosa, nyilván a természetes alapanyagok mellett teszem le a voksomat, azonban maximálisan elfogadom és tiszteletben tartom, ha valaki teljesen ellenkező véleményen van. Tény, hogy a természetes kozmetikumok palettája egyre szélesedik,  és az is tény, hogy nem minden arany, ami fénylik. Sok esetben találkozunk olyan magát természetes kozmetikumnak hirdető termékkel, mely a látszatra és a „hangzásra” apellál, de közelebbről megvizsgálva gyorsan rájöhetünk a turpisságra.

Természetes vagy szintetikus kozmetikum? Miért is válasszak természetes kozmetikumot, ha a szintetikus már régóta bevált, vagy mondjuk sokkal olcsóbb?

Több nyugati országban mára már egyértelművé vált, hogy a szintetikus hatóanyagok milyen mérhetetlen veszélyt jelenthetnek az emberi szervezetre és ezen belül is a hormonháztartásra. Svédországban például a költségvetésből elég nagy összeget különítenek el arra, hogy az embereket megfelelően informálják a szintetikus anyagok veszélyeiről. Ezekben az országokban a gazdasági jólét miatt a lakosság sokkal hamarabb hozzájutott olyan termékekhez, melyekhez mi csak két évtizeddel később, így hatásukat is sokkal hamarabb tapasztalhatták meg, mint mi. Gondolok itt a félkész tartósítószerekkel terhelt élelmiszerekre, a szintetikus kozmetikumok garmadára, továbbá azon élelmiszerekre, melyek nélkül nagyon is ellennénk, de mégis (adalékanyagokkal és ízfokozókkal együtt) megesszük. Mindehhez társul egy jó nagy adag stressz, ami a mindennapi életünk részévé vált és szintén teherként nehezedik a lélekre, majd a szervezetre. Összefüggés mutatkozik az elfogyasztott, bőrön át felszívódó kemikália és a népbetegséggé vált allergia, depresszió és autoimmun megbetegedések között.

Nem tartom magam szélsőségesen gondolkodó embernek. Szeretem az életet franciakrémessel, cappuccinoval, palacsintával együtt, azonban tudom, hogy sok kicsi sokra megy. Éppen ezért igyekszem odafigyelni arra, hogy a hétköznapjaimban mit eszek, mit kenek a bőrömre, és hogyan gondolkodom az életről. Pontosan azért, hogy a kihágásaimat könnyedén vegye a szervezetem. Kihágások pedig vannak, vagy azért, mert én hágok ki, vagy azért, mert rákényszerülök a körülmények miatt (víz, levegő stb.).

Zseniálisan vagyunk megszerkesztve, a szervezetünk sok mindent kibír. Egy ideig. Azonban gondoljunk bele, ha egy vízzel teli vödörből mindig kimerünk egy keveset, akkor mi marad benne egy szép reggelen. SEMMI. Na így van ez a szervezetünkkel is. Ha mindig ki kell bírnia az őt ért terhelést, ha mindig korrigálnia kell, akkor egyszer csak azt mondja, hogy nincs tovább. És ekkor mi csak nézünk tágra nyílt szemekkel és nem értjük, mi történt. Mi ez az ekcéma, mi ez az elhízás, mi ez az allergia, fáradékonyság, miért nem menstruálok, miért fakó a bőröm, miért szorongok, miért vagyok állandóan ingerült, és így tovább. Nyílván nem azért, mert szintetikus kozmetikumot használok, de egyébként mindenben odafigyelek magamra és azt is megnézem, milyen vizet iszom, hanem azért, mert észrevétlenül, nap-nap után túlterheltem a szervezetem.  Rossz ételekkel, rossz kozmetikumokkal, stresszel, gyógyszerrel, nem megfelelő minőségű vízzel, és ki tudja még mi mindennel.

Az élet élni akar. Az élet mindig keresi a maga útját. Megszólít minket. Az arcunkba teszi mindazt, amit esetleg évekig, vagy akár évtizedekig nem akartunk meglátni, megérezni. Csalafinta – bár ilyenkor ezt a kifejezést nem is érezzük megfelelőnek –, mindenesetre frappáns módot választ, hogy megláttassa velünk a változtatás szükségességét.

A kérdés egyszerű: ha mi élő, energiával átszőtt lények vagyunk, akkor vajon mi éltet, mi emel  bennünket? A természetes, az élő, vagy a  szintetikus,  holt  anyag?