Minden oklevélátadó egy újabb lépcsőfok. Sőt, nem is fok, sokkal inkább egy lépcsőforduló. Itt meg kell állni. Vissza kell tekinteni. Rá kell nézni. Körbe kell nézni.  Szemébe kell nézni. Mélyen.

Valami megfoghatatlan történik. „Ezeknek az embereknek pont az a fontos, ami neked.” -mondom magamban. Segíteni. Jelen lenni. Tenni. Jobbá tenni. Befut a szemembe a könny és megint zavarban vagyok. Nézem az arcokat, nézlek Téged. Látom a hálát a szemedben, ebben is közösen érzünk. Én is hálás vagyok neked. És persze az Égnek, Neked Istenem, hogy olyan dolgot tehetek, amit szeretek. Ki gondolta volna, hogy egyszer már túl a derekán, itt állok és ránézhetek a közös szövetségünk földi gyümölcsére. Ennyi lelkes ember, ennyi erőtől duzzadó szív, ami IGENT mond ma az életre, teljes lélekkel és örömmel. Ez a Te műved, én itt csak helyet adok az egésznek.  

Köszönöm Nektek, legfőképpen a bizalmat, aztán a hitet, a lelkesedést, a kitartást és a jelenlétet. Aztán köszönöm azoknak is, akik úgy teszik a dolgukat mellettem, hogy nem is látszanak. Láthatatlanul virág kerül az asztalra, gyümölcs a tálba, citromkarikák feszülnek a kancsóban és izgatottan várják az illatos, finom friss vizet, hogy lebeghessenek rajta. Köszönöm a gondossággal megsütött süteményeket és azt a sok szeretetet, amivel mindezt teszitek. Körbenézek. Virág mindenhol. Szépen terített asztal. Eljött az Ünnep ideje.

Az öröm belebújt a lelkembe és benne van minden sejtemben.

Szép dallamra játszottunk mi itt együtt és szépet ünnepeltünk.

Isten áldjon Titeket drága Tanítványaink és Isten áldjon Benneteket drága barátaim, akik nem is munkatársaim, sokkal többek vagytok, a családom. Köszönet értetek.

Feller Adrienne