Ilyenkor tavasszal sokkal könnyebben kelek fel hajnalban, nem húz vissza a külső sötétség és hideg. Sőt, inkább kicsalogatnak a madarak, hogy velük együtt ünnepeljem az új nap kezdetét. Kimegyek a Duna-partra és leülök a stégre. Nézem a vizet és köszöntöm a napot. Jó érzés a napba nézni, amikor felkel. Szeretem a színeit.

Becsukom a szemem és hagyom, hogy szétáradjon bennem a mindent betöltő energiája. Befele figyelek, hallgatom a szívem dobbanását. Elengedem a gondolataimat és rápihenek a lélegzetemre. Engedem, hogy meghalljam a belső csendem. Mostanában hosszabb időt szánok a meditációra. Igyekszem legalább 50 percet elcsendesedni, ami nem is olyan hosszú. Ilyenkor valahogy átalakul az idő. Másképpen működik. Valahogy gyorsabb, de nem, nem is gyorsabb, inkább időtlenné válik. Jobban indul a napom tőle. Energiával teltebb leszek és annyi erőm lesz, hogy másoknak is bőven jut belőle.

Tegnap a meditációm után még volt egy kis időm a parton üldögélni, még nem kelt fel a város, csend volt mindenhol. A víztükör simasága megnyugtatólag hatott a lelkemre. Eltűnődtem. Arra gondoltam, hogy mennyi rejtett üzenetet küld felénk az élet és mi milyen könnyedén tovább siklunk rajtuk. Az élet meg közben halad előre és arra vár, hogy kapcsolódhasson hozzánk. Puhán kapcsolódni azt jelenti, hogy teret adunk  a lelkünkben a csendnek. A csend az a tér, amiben hallani lehet a suttogást. Az Élet pedig üzen, először suttogva, aztán megsimogatva, megérintve, majd más emberek szavai által, plakátokon, könyvek lapjain, a szívünk ereje által. Mindig másképp, de mindig észrevehetően. A csend növeli az intuíciót. Az intuíció a latin intueror szóból származik, jelentése: megnéz, befelé tekint. Az intuícióra azért van szükségünk, hogy magunkban megnézhessük, hogy mi a jó, támogató, harmonikus magunk és a körülöttünk élők számára.

Hányszor, de hányszor üzent már az élet, küldött levelet, akár “tértivevényest”. És mit teszünk? Letesszük a “kredencre”.  Majd holnap kinyitjuk, foglalkozunk vele. Aztán elmúlik a holnap, és mi el is feledkeztünk az üzenetről. Aztán egyszer csak az élet egy olyan üzenetet küld, amivel már nem lehet nem foglalkozni.

Mi lenne, ha elkezdenénk figyelni a belső hangra? Mi lenne, ha megkérdeznénk magunktól, hogy szia, hogy vagy ma? Mi  lenne, ha mindennap átölelnénk magunkat?  Mi lenne, ha képesek lennénk kimondani, hogy megbocsátok magamnak és elengedem a bánatomat, hogy teret adjak az örömnek és a létezésnek? Mi lenne, ha amikor meghallanánk magunkban a hívó szót, hogy kimondjuk, megtegyük, megalkossuk, megbocsássuk, megkönnyezzük, megváltoztassuk…, akkor kimondanánk, megtennénk, megalkotnánk, megbocsátanánk, megkönnyeznénk, megváltoztatnánk?

Ezeken tűnődtem tegnap, mert hiszem, hogy minden öröm forrása bennünk van. A magját pedig a csendben találhatjuk meg. Szeretem a csendet, mert lehetőségem nyílik megpillantani benne Magamat és Téged.