Régen a mesékben olvastam, hogy a fák hogyan védelmezik az embert, hogy nyújtanak menedéket és milyen titokzatos világ rejtőzik bennük. Hogy az ágaik segítségével egészen az égbe jut az aprócska gyermek és a fák világokat kötnek össze.

Úgy tűnik a mese nem is olyan mese. Ma már kutatások folynak az irányba, hogy a fák hogyan működnek. Úgy tűnik, hogy éreznek, egymással kommunikálnak, sőt barátságokat kötnek. Lassan feltárul előttünk egy izgalmas világ, amiről eddig azt gondoltuk, hogy mese. Ahogy Dsuang Dszi álmában a pillangóval. Mi a valóság? Kérdezzük.

A fák titkos szövetségben vannak velünk emberekkel és ők hűségesek az eskühöz, életet, védelmet, gyógyírt, árnyat, otthont adnak nekünk. És mit adunk mi cserébe?

Egy éve érlelődik bennünk, hogy a fák titkos életéről meséljünk, hogy az illatok ismeretét, azok lelki hatását ebbe a történetbe ágyazva, rendszerezve átadjuk. S ahogy készült, formálódott bennünk az anyag, úgy kerültem én is egyre közelebb ehhez a mesének hitt világhoz. Egy csodálatos univerzum tárult fel előttem. Rájöttem, hogy a valóság még színesebb, még izgalmasabb, mint amit valaha is gondolatam. Átrendezte bennem a valóságot.  

Évek óta van egy fám a Duna-parton, akihez, ha tehetem naponta elmegyek. Átölelem, beszélek hozzá és érzem, hogy válaszol. Érzem a lényét. Már korábban is figyeltem a fákat, de nem úgy ahogy mostanában. Mostanában más szemmel nézek rájuk. Eddig is tudtam, hogy élnek, de most érzem őket. Látom a különlegességüket, ahogy egyedül, vagy külön állnak az úton, vagy az erdőben az egész fa nemzettséget. Lenyűgöző.

Két nappal ezelőtt az óriási vihar tövestül csavart ki egy fát nem messze a házunktól. Hatalmas robajjal járt a végzete. Lerohantam, még szinte porzott az út, ahogy nagy testével ráesett. Másképp láttam őt ott. Éreztem a fájdalmát és a szomorúságát. Hogy erre itt, ilyen hirtelen nem számított. Hogy még annyi terve volt. Még adni szeretett volna, látni, érezni. Figyelni ahogy az ősz a télbe, majd újra a tavaszba, s nyárba vált. Hogy mindezt évről évre átélje. A vidámságot és a cicomát, ami a tavasz érkezésével jár, a nyári sütkérezést és a fájdalmas búcsút, az ősz beköszöntével, majd a mély hallgatást a tél hidegével. Ott ültem mellette és figyeltem. Szinte lélegzett. Jól esett neki a simogatás és az együttérzés. Gyökerei a földből kifordulva az eget kémlelték, a meglepődöttség átjárta teljesen.  Eddig bent a sötétben, erősen kapaszkodva, most hirtelen talajvesztve heverve.

És hirtelen picinek és törékenynek éreztem magam, az univerzumot meg óriási nagynak. 

Ennyi egy élet. Egy pillanat, egy röpke óra, egy év, évtizedek, aztán egyszer vége. Azt hiszed erős, és fél nap alatt morzsák sem maradnak belőle.  ... és hazasiettem, futottam, hogy a családomat átöleljem, hogy a fiammal játsszunk egyet, hogy csak úgy összesúgva, egymás biztató tekintetébe összeolvadva jókat nevessünk.