"Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot,

Hogy megváltoztassam, amit lehet,

És adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

Úgy döntöttem, hogy nemcsak szóban böjtölök, de az étkezésemet is leszűkítem. Elhagytam hát a tejterméket, a gabonát,  a cukrot, halat és húst pedig alapvetően nem eszem.  Jeleztem a portán, hogy szótlanságba vonulok, így ha szükséges, csak írásban válaszolok. Azért tettem mindezt, hogy teljesen az érzéseimre és a gondolataimra tudjak figyelni. Ki akartam zárni mindent, ami elvonhatná a figyelmemet a bennem zajló folyamatokról.

Igazából nem gondoltam, hogy a némaság gondot jelentene, de mivel még soha nem éltem meg ilyen helyzetet, nem tudtam, mire számíthatok. Felállítottam a napi tervet. Reggel korán kelek, szemlélődve meditálok, részt veszek a reggeli misén, utána jógázom, majd újra elmélyülök. Ezután reggeli, majd séta, újra elmélyülés, délután egy könnyebb joga, pihenés, olvasás, aztán jön a könnyű vacsora. A napot pedig visszatekintéssel zárom.

Ez a tervem annyiban borult fel, hogy gyakorlatilag két napig egyfolytában aludtam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fáradt vagyok. Egyik alvásból a másikba zuhantam. Ez csak azért érdekes, mert velem ilyen még nem igen történt.

A harmadik napon tudtam először tartani a betervezett ütemet. Ekkor valaminek a határához érkeztem. Ez volt az első olyan nap, amikor ki tudtam tekinteni magamból. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy milyen szép szobában vagyok, ahol a fények és a színek oly megnyugtatóak. A korábban nyomasztónak tűnő szoba, élettel telivé vált.

Érdekes, ezt nem is láttam, amikor idejöttem - tűnődtem magamban.

Az elme játéka. – szögeztem le derűsen.

Ami a legjobban esett, az a szótlanság volt. Az ezáltal nyert béke és csönd olyan volt számomra, mint egy falat kenyér. Kitágult általa a bennem lévő tér és a megteremtődött csendben a  figyelmem teljes mértékben magamra irányulhatott, segítségével pedig megpróbáltam a fókuszt az érzéseimre helyezni. Sok feszültség szabadult fel bennem. Napokig csak sírtam. Nem igazán tudtam miért és nem is volt fontos.

- Mennyi könny! – gondoltam –  mennyi érzés, amit eddig elfojtottam.

Csak sírtam, sírtam és még azt sem mondhatom, hogy a helyzet egyre jobb lett általa. Nem. Sőt. Egyre rosszabbul éreztem magam.

Nem baj – gondoltam – most jöjjön, aminek jönnie kell. Valahonnan jönnek ezek az érzések, nem akarom elnyomni őket többet.

Rengeteg emlék szakadt fel bennem, de igyekeztem nem az eseményeken tűnődni, hanem csak az érzésekre fókuszálni. Elkezdtem “ásni” magamban. Mélyebbre és mélyebbre.

Rétegenként egyre más érzések kerítettek hatalmukba, melyeket üdvözöltem. Egyszerűen megengedtem magamnak, hogy az érzések megszólítsanak. Napjában legalább háromszor zuhanyoztam, hogy a víz is felszabadítsa az érzéseket, de sokszor azért, mert segítségével a folyamat is könnyebbedett. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a gyöngéd születést, amikor erőteljes érzések kerítenek hatalmukba és ahelyett, hogy ellenállnánk, hagyjuk, hadd jöjjenek. A légzésünkkel maradunk a hullámon, ami egy idő után már a maga ívében tartva, a fájdalmat elsimítva saját magán keresztül szüli meg a születendőt, a békét. A csend pedig ebben a folyamatban a legjobb vezető.

Annak ellenére, hogy megállapítottam, jobb és szebb helyen nem is lehetnék, még korántsem éreztem jól magam lelkileg. Az érzések hullámszerűen törtek rám. Semmi mást nem tettem, mint alámerültem és hagytam, hogy érezzem őket. Volt olyan érzelem, ami két óráig is hatalmában tartott, mire egyik pillanatról a másikra eltűnt. Ez a felfedezésem arra ösztönzött, hogy elővegyek olyan érzéseket is, amelyekről tudtam, hogy napi szinten nyomasztanak, de ügyesen a szőnyeg alá söpröm őket és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Ahogy rájuk gondoltam, elkezdtek élni bennem. Hagytam, hogy érezzem. Az érzések rétegenként borítottak be. 

Például rágondoltam egy gyerekkori eseményre, ami bár már a múlté, de tudtam, hogy még a mai napig érzem feloldatlanságát.  Ahogy magamhoz közel engedtem,  elkezdett szorítani a torkom. Hagytam hadd szorítson, majd megnéztem, mi van mögötte. Frusztrációt találtam, ami gyomorszorítással jelezte létét, mögé nézve pedig elárult önmagamat találtam, aztán jött a harag. Így haladtam az érzelmeken végig, és legtöbbször félelmet találtam a legmélyükön. Teret adtam nekik, mindaddig, míg ki nem fáradtak és fel nem oldódtak. Egyik pillanatról a másikra tűntek el az érzések. Mintha egy gyötrő viharból hirtelen szélcsend állna be. Valahogy így tudnám leírni. A szélcsend pedig nem lassan érkezett, egyik pillanatról a másikra teremtődött meg. Bevallom, munkás napokat töltöttem, de elhatározásom szerint volt időm minderre. Nem kellett senkivel találkoznom, nem voltak kötelezettségeim, és azzal sem kellett foglalkoznom, hogy mások mit szólnak a kisírt szemeimhez.

Nem csak érdekes, de rendkívül bensőséges megtapasztalás volt ez számomra. Egyedül lenni magammal és az érzéseimmel; megérezni – még ha csak pillanatokra is – ebben a viharban a végtelen békét, ami én vagyok, ami bennem van.