Szeretem a Húsvétot. Minél több tavaszt élek meg, annál közelebb kerül hozzám ez az ünnep. A megújulás, az örök élet ünnepe. A tavasz és az élet köszöntése.

A Húsvétot megelőzi a böjt, ami fontos része az ünnepnek. Visszavonulás, elmélyülés. Időt szánok a belső világomra. Visszafogottság, befeletekintés. Elengedem, ami már menni akar, hogy teret teremtsek a születőnek. Rákészülök az új körforgásra. Az új ciklusra, az új ívre, ami nem csak a természetben érkezik meg, de a mi életünkben is minden tavasszal.

Tegnap ahogy az erős szélben mentem az úton azon tűnődtem, hogy ezek a böjti szelek mindig megviselik az idegeimet. Ugyanakkor szeretem is őket, mert úgy érzem mintha kifújnák az utolsó porszemet is, hogy mielőtt elindul minden rend legyen. Rend bent és kint, kint és bent. Ahogy a szél beletekeredett a fák ágaiba és kellemetlenül körbefújt, összeborzolt engem is, hirtelen az jutott eszembe, hogy olyan ez az egész, mintha szülne a természet. Az erős fájásainál tartana, épp mielőtt megszületik az élet. Ezzel a gondolattal tovaröppent minden rossz érzésem és hirtelen együttéreztem a természettel. Már nem arra gondoltam, hogy milyen elviselhetetlen számomra ez az erős szél, hanem megértővé váltam a természet kínjával. Együtt lélegeztem vele. Ebben a pillanatban mintha megállt volna az idő. Széttolódott a tér és egy erős érzés lett úrrá rajtam:

A valóságot csak együttérzéssel élhetem meg, az igazság meglátásához végtelen irgalom kell.

Az idei Húsvét ezt a két fontos gondolatot hozta számomra.

Boldog Húsvétot mindannyiunknak!